A harang megkondult. Hangja gyászos volt. Egy lélek magányát hirdette. A világ egy percre megállt. A sötét éjszakába beleköltözött a magány. Az emberek tanácstalanul kémlelték az eget. Hulló csillagát keresték, de hiába. Az ő mennybemenetele nem vonta maga után a csillagok búsulását. Csak az emberek kíváncsiságát. A fény felé tartva visszatekintett a földre. A táj egyre messzebb került tőle, s olyan érzés fogta el, mintha nem is ismerné, azt a dombot, ahol sokat járt kora hajnalokon, vagy a tisztást, ami most tenyérnyinek tűnik.Álarc (NOVELLA)
Módosítás dátuma: 2010. február 25. csütörtök, 20:07 2010. február 18. csütörtök, 10:34
A függöny lezárult. Az előadásnak vége. A tömeg lassan kígyózik ki a nézőtérről, s halk szavaik egy hangos káoszba merülnek el. Érthetetlen foszlányok szállnak szét a levegőben, s maradnak függőben, míg feledésbe nem merülnek. A színészek lomha lépteit kíséri az ósdi színpadnak a nyekergése, mely tudatja, ott áll, s korhad a fája, mióta a színház, színházzá lett… Minden lassú, tompa, és régi. A füst még most sem oszlott el, s most még inkább a múltra emlékeztet az egész helység. Por fed minden kelléket, amit ma nem használtak az előadáshoz, a füst homályba burkolja a tárgyak körvonalát, s olybá úgy tűnik, már-már több száz méter távolságban úsznának a semmiben… A zsibongás elhalkul, és már csak a színészek pusmogása hallatszik a függöny mögött. A lepel, mi mögé látni nem lehet, most meglendül, és újra betekintést enged a titkok sorának.
Míg betöltjük nagykorú évünk.
